A vitatott forradalom

Szerző: 
Cristina Petrescu – Dragoş Petrescu
Alcím: 
Az 1989. december 16–22-i román forradalom

A Közép- és Kelet-Európa hat államában 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás a 20. század végének egyik legvitatottabb eseménysora.[1] A közép- és kelet-európai változásokat a kerekasztal elvére épülő lengyelországi és magyarországi „tárgyalásos forradalmak” nyitották meg, amelyek biztosították az átmenetet egy demokratikus politikai rend kialakulásához ezekben az országokban. A magyarországi és lengyelországi „tárgyalásos forradalmak” ún. hógolyó-effektust („snowballing effect”) váltottak ki, és közvetlen befolyással voltak a kelet-németországi és csehszlovákiai kommunista rendszerek bukására.[2] Ezekben az országokban az 1989-es forradalmak békések voltak, abban az értelemben, hogy egy időben voltak tárgyalás nélküliek és erőszakmentesek, és ezek alapján egyes politológusok egyenesen „összeroskadásként” jellemezték azokat. Bulgáriában 1989. november 10-én, „palotaforradalom” eredményeképpen egy reformkommunista csoport került hatalomra, akik példa nélküli megmozdulással találták magukat szembe, és kénytelenek voltak december első felétől kezdve valódi demokratikus átalakításokba kezdeni. Könnyen felismerhető az a tény, hogy természetüktől függetlenül (tárgyalásos vagy sem) az 1989-es forradalmak erőszakmentesek voltak. Egyetlen kivétel az 1989-ben Közép- és Kelet-Európában lezajlott forradalmak közül a román forradalom volt, amely a többitől eltérően erőszakba torkollott. Annak ellenére, hogy számos áldozatot követelt – több mint ezer halottat és háromezer sebesültet tartanak nyilván –, ez volt az egyik legvitatottabb, ha nem éppen a legvitatottabb a ’89-es forradalmak közül. Ezért mint „zavaros forradalmat”, „ellopott forradalmat”, „elpuskázott forradalmat” szokták jellemezni. Jelen tanulmány kísérletet tesz arra, hogy ismertesse azt a mechanizmust, amely az 1989. decemberi romániai véres forradalomhoz vezetett.

Jóllehet a tanulmány keretei nem teszik lehetővé a közép- és kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezető okozati láncolat alaposabb elemzését, szükségesnek tartunk egy rövid áttekintést azért, hogy a román forradalmat elhelyezhessük a forradalmi év kontextusában. Már a kezdet kezdetén szükséges egy észrevételt tennünk az 1989-ben megbukott rendszerek természetével kapcsolatban. A második világháború után a Szovjetunió közvetlen beavatkozásával, „kívülről” és „felülről” bevezetett modell különböző változatait képviselték az 1989-ben rendszerváltáson átesett hat állam kommunista rendszerei. A sztálinista modell, amit egyidejűleg kényszerítettek rá a közép- és kelet-európai államokra az 1948–1956 közötti időszakban, különböző módon lépett kölcsönhatásba az érintett országok politikai és kulturális tradícióival, és a kommunista korszakot megelőző időszakból örökölt gazdasági és társadalomfejlődési modellekkel. Így születtek meg az általános igényű kommunista modell nemzeti változatai, amelyek a vizsgált országok esetében a rendszer és a társadalom között kialakult interakciók szerinti külön modellekké váltak. A nem elhanyagolható különbözőségek ellenére a lengyel, a magyar, a keletnémet, a csehszlovák, a bolgár és a román kommunista rendszerekről kijelenthető, hogy ezek a rezsimek három nagy kommunista diktatúratípusba sorolhatók:

1. „nemzeti alkalmazkodó”

2. „jóléti”

3. modernizáló és nemzetiesítő.

„Nemzeti-alkalmazkodó” kommunista diktatúrát vezettek be Lengyelországban és Magyarországon, amelyekben legalább két irányban jól érezhetők voltak a második világháború következményei.[3] Elsősorban a háború okozta nagymértékű károkról és az ezekhez társuló traumákról van szó; másodsorban a nagymérvű etnikai homogenitásról az érintett területeken a „végső megoldás” alkalmazásának eredményeképpen. Következésképpen a háború utáni helyzet mind Lengyelországban, mind Magyarországon fokozottabb alkalmazkodást követelt meg az érintett országok gazdasági és társadalmi viszonyaihoz a szovjet támogatással hatalomra került erőktől. Ez azt is jelentette, hogy a hatalomátvételt követően kisebb mértékben alkalmazták a véletlenszerű terrort. Mindkét országban a kommunista politikai elit magas „frakciózási” hajlandóságot tanúsított, ami a kommunista hierarchia csúcsán súlyos konfliktusokhoz és korai, de sikertelen (nemzeti vonalas) államszocializmus építéséhez vezetett az érintett országokban. Ugyanakkor a lengyelországi és magyarországi kommunista rezsimeknek az a tehetetlensége, hogy megoldást találjanak a gazdasági és társadalmi problémákra, amelyekkel a lakosság szembe nézett, odáig vezetett, hogy 1956-ban mindkét államban széles néptömegeket megmozgató tüntetések következtek be. Lengyelországban az 1956. júniusi poznańi munkáslázadás a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezető köreiben krízist okozott, és végül Władysław Gomułka pártfőtitkári funkciójába való visszatéréséhez vezetett. Magyarországon az október 23. – november 4-i forradalom létét annak is köszönhette, hogy egy, Nagy Imre vezette reformista csoport az utca népe mellé állt. Az 1956-os magyar forradalom váratlan kitörése, gyors lezajlása és szovjet katonai támogatással végrehajtott vérbefojtása döntő módon határozta meg a rendszer és a társadalom viszonyát egészen a kommunista korszak lezárultáig, abban az értelemben, hogy a tárgyalásos megoldást mind a hatalom, mind az ellenzéki csoportok előnyben részesítették a közvetlen és erőszakos konfrontáció lehetőségével szemben.[4]

Lengyelországban a hatalom és társadalom viszonyát egy sor jelentős konfliktus határozta meg, 1956-ban, 1968-ban, 1970-ben és 1976-ban, de ezek nem véres forradalomhoz vezettek, mint Magyarországon, hanem egy „önkorlátozóhoz”.[5] A lengyel belpolitikai helyzet lehetővé tette egy „osztályok közötti szövetség” létrehozását az 1976-os munkástüntetések nyomán megjelent Munkásvédelmi Bizottság (KOR) megalakulásával, amely később a Szolidaritás születéséhez vezetett – ez volt az első szabad szakszervezet, amely mintegy valós alternatív társadalomként jelent meg a kommunista blokkon belül – 1980 augusztusában. A Szolidaritás „önkorlátozó forradalma” átmenetileg leállításra került a Wojciech Jaruzelski tábornok vezette egyenruhás kommunisták 1981. decemberi hatalomátvételének következtében. 1981 decemberében a lengyel kommunisták által választott megoldás a fenyegető szovjet beavatkozás elkerülésére mindaddig működött, míg a Kreml a Brezsnyev-doktrína logikája szerint gondolkodott és cselekedett. Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésével és a Brezsnyev-doktrína ún. Sinatra-doktrínára (utalás az amerikai színész „My way” c. dalára) való lecserélésével az „egyenruhás kommunisták” hatalmuk fenntartásában már nem támaszkodhattak szovjet segítségre. Az új külpolitikai helyzet jelentősen hozzájárult azoknak a politikai tárgyalásoknak a megkezdéséhez, amelyek a Jaruzelski-rezsim és a Szolidaritás képviselői között a szabad szakszervezet újralegalizálásának ügyében zajlottak. Az eddig tárgyaltak alapján kijelenthető, hogy a lengyelországi és magyarországi tárgyalásos, tehát nem erőszakos forradalmak kirobbanása nagyrészt annak köszönhető, hogy a kommunista politikai eliteken belül jó néhány csoport létezett, aminek következtében jelentős konfliktusok alakultak ki a párthierarchia csúcsán, továbbá a Kremltől való elszakadás korai kísérleteinek, amelyeknek a Szovjetunió hirtelen vetett véget közvetlen vagy közvetett beavatkozással.

A „jóléti” diktatúrák a volt szocialista tábor gazdaságilag legfejlettebb országaiban, nevezetesen Kelet-Németországban és Csehszlovákiában alakultak ki.[6] Ezen politikai rendszerek lényege – mint ahogy Konrad H. Jarausch a volt NDK esetében rámutatott – a lakosság tisztességes életfeltételeinek biztosításáért való aggodalom és a társadalmi léptékben szisztematikusan alkalmazott kényszerítés paradox kombinációja. Ezek az Európa közepéhez – a többi „testvéri országgal” összehasonlítva – földrajzilag legközelebb eső államok viszonylag korai iparosodáson mentek keresztül, amely egy számbelileg megnövekedett és jól szervezett munkásság megjelenéséhez vezetett mindkét országban; igaz, hogy a volt Csehszlovákia esetében ez inkább Csehországra érvényes, mint Szlovákiára. Ezekben az országokban a kommunista elitek általában véve engedelmesebbek voltak Moszkvával szemben, és magasabb fokú belső kohézióról tettek tanúbizonyságot. A Szovjetunió szintén rendkívül érdekelt volt abban, hogy a kommunista rendszert fenntartsa ezekben az országokban, amelyek földrajzi helyzetüknél fogva a hidegháború első vonalában feküdtek. A rezsim megkérdőjelezésére tett kísérleteket – mint az 1953. júniusi, berlini munkásfelkelést – ,vagy a reformjára irányuló próbálkozásokat – mint az „emberarcúvá” alakítást célzó prágai tavaszt (1968 januárja–augusztusa) – a Kreml közvetlen beavatkozásával elnyomták-, vagy leállították. Különben a brezsnyevi „korlátozott szuverenitás” doktrínája éppen arra lett kitalálva, hogy gyorsan véget vessen bármilyen politikai kezdeményezésnek, amely a „szocialista tábor” valamelyik országában az államszocializmus esetleges feladásához vezethetett volna. Ezek a „jóléti” kommunista diktatúrák a „tárgyalásos forradalmak” lengyelországi és magyarországi győzelme nyomán kialakult légkörben kirobbant tömegmegmozdulások miatt buktak meg („hógolyó-hatás”), illetve azért, mert a „testvéri országokkal” szemben a szovjet vezetés lemondott a Brezsnyev-doktrínáról. A Moszkvával szembeni engedelmesség hagyományában szocializálódott keletnémet és csehszlovák kommunista elit hirtelen pszichológiailag leblokkolt, ami mindkét országban a rendszer implóziójához (összeroskadásához) vezetett. Egyfelől a kommunista elitek nem voltak képesek még a tömegtüntetések kezdete előtt kerekasztal-tárgyalásokat kezdeményezni, másfelől rendelkeztek annyi józansággal, hogy ne utasítsák a karhatalmat az utcai demonstrációk elfojtására. Ilyen módon kijelenthető, hogy a kommunista elit – Moszkva iránti engedelmességgel párosuló – monolit jellege vezetett el az 1989-es forradalmak második típusához, a kelet-németországi és csehszlovákiai nem tárgyalásos és erőszakmentes „csendes forradalmakhoz”. Ezt az is alátámasztja, mint az alábbiakban látni fogjuk, ahogyan a bulgáriai kommunista rendszer bukása lezajlott.

A bulgáriai és romániai kommunista diktatúrák jellemzésére jelen tanulmány a modernizáló és nemzetiesítő diktatúrák fogalmát javasolja.[7] Az ajánlott kifejezés az említett országok kommunista rendszerének két alapvető aspektusát ragadja meg. Elsősorban az említett országok kommunista rezsimjeinek a modernizáló jellegéről van szó. Az iparosodási és városiasodási folyamatok mindkét államban nagyrészt a kommunizmus időszakában zajlottak le. Ami a második világháború alatt elszenvedett rombolások mértékét illeti, meg kell jegyezni azt a tényt, hogy Bulgária és Románia, Lengyelországhoz és Magyarországhoz képest, kisebb károkat szenvedett el, ami ahhoz vezetett, hogy a hatalomra került kommunista elitek már a kezdetektől fogva az érintett társadalmaknak a véletlenszerű terror tömeges alkalmazásával végrehajtott átalakítására összpontosíthattak. A bulgáriai és romániai kommunista rendszereket meghatározó másik fontos jellemvonás az, amit Rogers Brubaker a „nacionalizáló nacionalizmus”-nak nevezett.[8] A kommunista elitek mind Bulgáriában, mind Romániában úgy érezték, hogy az állampárt nem eléggé nemzeti. Következésképpen ezek a kommunista rezsimek az etnikai nacionalizmust olyan politikai elvként alkalmazták, amely legitimitást biztosított számukra, és olyan politikát ültettek a gyakorlatba, amely etnikai szempontból homogén „szocialista nemzetet” kreál – Bulgáriában a török, Romániában a magyar kisebbség asszimilálásával. Mindkét esetben a politikai elitek magas fokú kohézióról tettek tanúbizonyságot, ezért nem alakult ki komolyabb konfliktus a párthierarchia csúcsán. Azonban létezett egy lényeges különbség a romániai és bulgáriai kommunista rezsimek között, ami a vezető elitek Moszkvával szembeni engedelmességének mértékében mutatkozott meg. A bolgár kommunisták sohasem próbáltak függetlenedni Moszkvától. A kommunista rendszer bukása Bulgáriában – noha modernizáló és nacionalizáló jellegű volt – az erőszak- és tárgyalásmentes 1989-es forradalmak sorába tartozik, azzal a pontosítással, hogy Bulgáriában a forradalmi változást egy palotaforradalom előzte meg. 1989. november 10-én, egy nappal a berlini fal leomlása után, a bolgár kommunisták legfőbb vezetőjét, a közel harminc éve hatalmon lévő Todor Zsivkovot egy palotaforradalom következtében egy reformkommunista vezetővel cserélték le. A pártvezetés élén bekövetkezett váltás nem vezetett azonnal a politikai rendszer bukásához, azonban az ellenzéki csoportok példa nélküli mozgósítását eredményezte. 1989. december elején alakult meg a fontosabb nem kommunista erők széles koalíciójaként a Demokratikus Erők Szövetsége, amely nemcsak a legfontosabb ellenzéki erőt jelentette, de figyelemre méltó módon képes volt megszerezni magának a képzett városi lakosság támogatását is.[9] Kijelenthető, hogy 1989. december közepére Bulgáriában a politikai változások visszafordíthatatlan szakaszba léptek.

Romániában a kommunista rezsim az 1989-es decemberi véres forradalom következtében bukott meg. Hivatalos források szerint a forradalomban 1104-en haltak és 3321-en sebesültek meg, ebből 944 halottat és 2214 sebesültet december 22. után vettek nyilvántartásba, amikor a romániai kommunista rendszer hivatalosan már megszűnt létezni.[10] Ahogy azt korábban már említettük, a romániai kommunista elit komoly belső kohézióról tett tanúbizonyságot, ami azt jelentette, hogy ebben az országban a kommunista rendszer teljes időszaka alatt (1945 márciusától 1989 decemberéig) nem volt tapasztalható semmilyen jelentős konfliktus a legfelsőbb pártvezetésen belül. Ami azonban az 1989-es román forradalom – tárgyalásmentes és erőszakos – természetét különösen meghatározta, az a román kommunisták Kremllel szembeni önállósága volt. Ceauşescut, a román kommunisták legfőbb vezetőjét az a meggyőződés, hogy bármit megtehet az általa vezetett országgal, anélkül, hogy tartania kellene a külső beavatkozástól, arra sarkallta, hogy habozás nélkül parancsot adjon az 1989. december 16–22. közötti utcai tüntetések erőszakos elfojtására. A Ceauşescut körülvevők engedelmessége vezetett oda, hogy a forradalom első fázisában parancsait nagyrészt tiszteletben tartották, és így a vérfürdő elkerülhetetlenné vált.

A román kommunisták Moszkvától való függetlenedése egy hosszú, 1956-tól 1964-ig tartó folyamat eredménye volt. Ezt a folyamatot a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette sztálinista politikai elit indította el, arra téve – sikeres – kísérletet, hogy hatalmon maradjon a Nyikita S. Hruscsov híres 1956-os, Sztálin személyi kultuszát elítélő „titkos beszédével” megkezdődött desztalinizálás légkörében is. Az 1964. áprilisi nyilatkozat címen ismertté vált dokumentum volt az a hivatalos irat, amelyben a Gheorghiu-Dej vezette kommunisták kihirdették, hogy minden pártnak jogában áll saját útját járni a szocializmus építéorán, és amely szentesítette a bukaresti kommunista rezsim független politikai vonalát.[11] Nicolae Ceauşescu, Gheorghiu-Dej utóda a Román Kommunista Párt élén, 1968 augusztusában újra megerősítette Románia független pozícióját a kommunista tömbön belül azzal, hogy hivatalosan elítélte a Varsói Szerződés csapatainak csehszlovákiai invázióját, ezzel nem remélt tömegtámogatást biztosítva magának. Bár a ’70-es évek elején Románia lakossága reménykedhetett abban, hogy a Moszkvától való függetlenedési politika jelentős javulást hoz az életszínvonal és az ideológiai lazulás területén, a ’80-as évek kezdetére ezek a remények hiábavalóknak bizonyultak. A rossz gazdaságpolitika, amely annak ellenére irányozta elő a beruházások folytatását a fém-, gép- és kőolajiparban, hogy a román termékeket mind kevésbé lehetett eladni a nemzetközi piacokon, súlyos gazdasági krízishez vezetett.

Ráadásul Ceauşescu azon döntése, hogy az ország külső adósságának visszafizetése a legrövidebb időn belül meg kell történjen, az élelmiszer és a közfogyasztási javak importjának nagymértékű csökkentésével járt, ami Romániában az élelmiszerek és a közfogyasztási javak második világháború óta nem tapasztalt hiányához vezetett. A lakosság energiafogyasztását, a hőenergia, a személygépkocsikba való benzin és a lakossági gáz felhasználható mennyiségét drasztikusan korlátozták. Ennek következtében a lakosság, főleg a téli időszakban, elképzelhetetlen szenvedésnek volt kitéve. Így a közép-kelet-európai államok többségével szemben Romániában a nélkülözés következtében a lakosság nagyon kiábrándult a rendszer politikájából. Ugyanakkor a lengyelországi, magyarországi vagy a csehszlovákiai állapotokhoz képest Romániában a belső ellenállási akciók nagyon nehezen jöttek létre.[12] A rendszerváltás is csak azért következett be, mert az 1989-es forradalmak „hógolyója” elérte az ország határait.

A forradalom szikrája az ország nyugati felében, Temesváron lobbant fel, ahol 1989. december 16-án az egyházi vezetőjüket, Tőkés László református lelkészt támogató hívők egy kis csoportjának békés tüntetése rendszerellenes felkeléssé alakult át.[13] Az 1989. december 17-ről 18-ra virradó éjszaka lezajlott véres megtorlás hatására a forradalom az egész országra kiterjedt. Ceauşescu – aki december 18-a és 20-a között Iránban hivatalos látogatáson tartózkodott, melyet nem akart lemondani – Bukarestbe visszaérkezve másnapra, 1989. december 21-re elrendelte egy rendszer melletti tömegtüntetés megszervezését. A tüntetést azonban a tömegből felhangzó bekiabálások szakították meg, a résztvevők egy része pedig az Egyetem téren gyűlt össze, ahol rendszerellenes demonstráció alakult ki. A karhatalmi erők parancsot kaptak arra, hogy tüzet nyissanak a demonstrálókra. A 1989. december 21-ről 22-re virradó éjszakán a téren vérfürdőbe torkolltak az események. A hivatalos források 50 halottról, 462 sebesültről és 1245 letartóztatottról tesznek említést.[14] Másnap azonban Bukarest központját tüntetők árasztották el, akik rohammal bevették a Központi Bizottság épületét. 1989. december 22-én 12 óra 8 perckor a Ceauşescu-házaspárt szállító helikopter elhagyta az épület tetejét, ezzel pedig gyakorlatilag megszűnt a romániai kommunista rendszer.

[1] A tanulmányt fordította Bandi István.

[2] Huntington, 1991: 33.

[3] Kitschelt–Mansfeldova–Markowski–Tóka: 1999 által javasolt fogalom. (lásd 39.)

[4] Lásd Tőkés, 1996: 7–8.

[5] Jadwiga Staniszkis által javasolt koncepció. Lásd Staniszkis, 1984.

[6] Jarausch által javasolt terminus. Lásd Jarausch, 1999: 59–60.

[7] Dragoş Petrescu terminusjavaslata Chirot, Kocka és Brubaker észrevételeinek alapján. Lásd D. Petrescu, 2010: 48. Lásd még Chirot, 1991: 4.; Kocka, 1999: 22.; Brubaker, 1996: 5. és 63.

[8] Lásd a 4. lábjegyzetet.

[9] Crampton, 2005: 212–213.

[10] Stoica, 2005: 19.

[11] Lásd Declaraţie, 1964.

[12] A kommunista romániabeli disszidens-jelenségről lásd: C. Petrescu, 2013.

[13] Mioc, 2002.

[14] Pitulescu, 1995: 175.

Hivatkozott irodalom

Brubaker, 1996
Rogers Brubaker: Nationalism Reframed. Nationhood and the National Question in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press.

Chirot, 1991
Daniel Chirot: „What Happened in Eastern Europe in 1989?” In The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. The Revolutions of 1989. Seattle, University of Washington Press.

C. Petrescu, 2013
Cristina Petrescu: From Robin Hood to Don Quixote. Resistance and Dissent in Communist Romania. Bucureşti, Editura Enciclopedică.

Crampton, 2005
R. J. Crampton: A Concise History of Bulgaria. 2. ed. Cambridge, Cambridge University Press.

D. Petrescu, 2010
Dragoş Petrescu: Explaining the Romanian Revolution of 1989. Culture, Structure, and Contingency. Bucureşti, Editura Enciclopedică.

Huntington, 1991
Samuel P. Huntington: The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. Norman, Oklahoma. University of Oklahoma Press.

Jarausch, 1999
Konrad H. Jarausch: „Care and Coercion. The GDR as Welfare Dictatorship” In Dictatorship as Experience. Towards a Socio-Cultural History of the GDR. Ed. Konrad H. Jarausch. Transl. by Eve Duffy. New York, Berghahn Books.

Kitschelt–Mansfeldova–Markowski–Tóka, 1999
Herbert Kitschelt, Zdenka Mansfeldova, Radoslaw Markowski és Tóka Gábor: Post-Communist Party Systems: Competition, Representation, and Inter-Party Cooperation. Cambridge, Cambridge University Press.

Kocka, 1999
Jürgen Kocka: „The GDR. A Special Kind of Modern Dictatorship.” In Dictatorship as Experience. Towards a Socio-Cultural History of the GDR. Ed. Konrad H. Jarausch. Transl. by Eve Duffy. New York, Berghahn Books. 17–26.

Pitulescu, 1995
Ion Pitulescu: Şase zile care au zguduit România: Ministerul de Interne în decembrie 1989. (Hat nap, amely megrengette Romániát. A Belügyminisztérium 1989 decemberében.) Bucureşti, k. n.

Staniszkis, 1984
Jadwiga Staniszkis: Poland’s Self-Limiting Revolution. Ed. by Jan T. Gross. Princeton, Princeton University Press.

Stoica, 2005
Stan Stoica: România, 1989–2005. O istorie cronologică. Bucureşti, Editura Meronia.

Tőkés, 1996
Rudolf L. Tőkés: Hungary’s Negotiated Revolution. Economic Reform, Social Change, and Political Succession, 1957–1990. Cambridge, Cambridge University Press.

Nyomtatásban megjelent források

Declaraţie, 1964
Declaraţie cu privire la poziţia Partidului Muncitoresc Român în problemele mişcării comuniste şi muncitoreşti internaţionale, adoptată de Plenara lărgită a C.C. al P.M.R. din aprilie 1964. (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, amelyet 1964 áprilisában a RMP KB kiterjesztett plenáris ülése fogadott el.) Bucureşti, Editura Politică.

Mioc, 2002
Marius Mioc, ed.: Revoluţia, fără mistere. Cazul László Tőkés. Documente din arhiva Judecătoriei Timişora. Documente din arhiva parohiei reformate Timişoara; Mărturii. (Forradalom titkok nélkül. A Tőkés László-eset: Dokumentumok a Temesvári Bíróság archívumából. Dokumentumok a Temesvári Református Lelkészség Archívumából. Vallomások.) Timişoara, Editura „Almanahul Banatului”.

 

CsatolmányMéret
2015_1_petrescu.pdf335.08 kB