Helyreigazítás

Petrás Éva - helyreigazítás

Betekintő 2013/3-as számában Petrás Éva Weis István: A javíthatatlan, semlegesíthetetlen, örök ellenség című tanulmányában tévesen jelent meg, hogy Weis István halálozási dátuma életrajzi lexikonokból nem tudható meg. Ezzel szemben Weis halálozási dátuma szerepel az Új Magyar Életrajzi Lexikon 2007-es kiadásának VI. kötetében az 1333. oldalon.

 

Klenjánszky Sarolta

Önkritikus helyreigazítás

A Betekintő 2014. évi 4. számában megjelent írásommal kapcsolatosan kell helyreigazítást tennem. A Kémeink a Grasmarkton című, Ferenczi Edmond belgiumi hírszerző tevékenységét elemző cikkemben Szekeres György sorsának felidézésekor írtam, hogy „jelentett a Katpolnak” (HM Katonapolitikai Osztály) 1948–1949-ben, amikor a római követségen dolgozott. Ami azt jelentené, hogy ügynök vagy legalábbis informátor volt, és – abban az időszakban, amikor Rákosi a hírszerzést gyakorlatilag a Rajkékkal való leszámoláshoz használta fel – a hatalom besúgója. Mint a Szekeres György életpályáját akár személyesen, akár a sajtóból vagy tanulmányokból ismerők tudomással vannak róla, ez száznyolcvan fokban ellentétes a valósággal. Szekeres György erkölcsi kiállását sok kortársa méltatta. Egy magatartás története – adja a Szekeres György születésének 75. évfordulóján, 1989 nyarán megjelent írásának címéül E. Fehér Pál.[1]

Tizenhat évvel halála után, a rendszerváltás évében az évforduló megfelelő alkalom volt az erkölcsi kiállásának nyilvános méltatására is.[2] Nem utoljára. De talán nem felesleges dióhéjban felidézni a folyóirat tágabb olvasóközönsége számára is, hogy milyen körülmények között dolgozott Szekeres György Rómában, ahova a francia ellenállásbeli kimagasló tevékenysége, valamint budapesti újságírói és a párizsi hírlaptudósítói munkája után érkezett 1948 nyarán. Rómában Velics László követ (Ferenczi Edmond mostohaapja) mellett foglalta el a tanácsosi beosztást. Velics kinevezését annak köszönhette, hogy Rákosi Mátyásék úgy vélték, hogy a követet, aki még a Horthy-korszakban kezdte pályáját, jó lenne ellenőrizés alatt tartani. Noha Velics László a háborúban antifasiszta magatartást tanúsított, ami halványította a múltján esett foltot. (Meghatalmazott miniszter és követ volt Athénban, és részt vett a görög ellenállásban, Sztójay Döme kormányra kerülésekor pedig otthagyta állását és feleségével Egyiptomba menekült.[3]) Szekeres Györgynek a magyar kommunista vezetésbe vetett bizalma éppen e Rómában diplomataként eltöltött hónapok nyomán rendült meg, a rákosista hatalom pedig megvonta tőle addigi „bizalmát”. A legalábbis kettejük közül egyikük számára sorsfordító események hátterében Tito „szocialista közösségből” való kiközösítése és a kelet-európai kommunista pártokban a nyugati emigrációból hazatértek kezdődő meghurcolása állt.

Velics Lászlót is hazarendelték 1949. januárban, és fél évvel később nyugdíjazták. Megvádolták, hogy bizalmas információkat adott ki a budapesti francia követnek, valamint túlságosan „összemelegedett” a Vatikánnal.[4] Szekeres György a követ távozása után ügyvivőként vezette tovább a követség munkáját. Ebben a minőségben többször utazott Budapestre. 1949. júniusban az Olasz Kommunista Párt vezetőinek üzenetét is magával vitte; arra kérték, hogy az albán párttal a jövőben a magyar párton keresztül tarthassák a kapcsolatot.[5] A kapcsolattartás az olasz kommunistákkal is bizonyára a feladatkörébe tartozott. De a sztálinista erkölcsöket ekkor sem tudta összeegyeztetni a saját elveivel, derül ki a visszaemlékezésekből.[6] Diplomáciai feladatai mellett a Katonapolitikai Osztály „egy-két megbízását” is teljesítenie kellett.[7] És szigorú ellenőrzés alá helyezték. Ekkor már a római követségen is mérgezett volt a légkör, mint jó néhány más nyugati külképviseleten, s az idő előrehaladásával csak egyre súlyosbodott. 1950 tavaszán történt elutazásáig egyik közeli munkatársa rosszízű vádaskodással teli jelentéseket küldött Szekeres munkájáról és magánéletéről Budapestre, melyekben többek között a horthysta emigrációval hozta kapcsolatba, és más módon is igyekezett őt befeketíteni. Közben otthon szaporodtak a letartóztatások, baráti körében is.

Mindettől távolodni szeretett volna, és két hónappal a Rajk-per után maga kérte a felmentését, de még egy időre ott tartották Rómában. Februárban végül hazarendelték. Hosszas tépelődés után az engedelmességet megtagadva Párizsba utazott. Az ezután bekövetkezett eseményeket, a francia rendőrség meghiúsult beszervezési kísérletét, a kitoloncolást, a börtönt, a későbbi műfordításokat bőségesen dokumentálja a felesége által tavaly bővített kiadásban megjelentetett életrajzi könyv.[8]

Az „elírás” önvizsgálatra késztet, s ha annak részletei nem is tartoznak ide, de egyes tanulságai feltétlenül. A szövegíró azon intenciója, hogy sugalljon az olvasónak ezt vagy azt, a történet szokatlan szálait értelmezhetővé vagy befogadhatóvá tegye, néha szándékolatlan csúsztatáshoz vezet, de itt inkább a fogalomhasználati problémára utalnék. Ami abból adódik, hogy az állambiztonsági nyelvhasználatban bizonyos szavaknak különböző jelentésük van, mint, tegyük fel, a külügyi dokumentumokban. A követ jelent a felettesének pusztán hivatalból és anélkül, hogy mások személyiségi jogaival visszaélne és az erkölcsösség határain átlépne, míg egy jelentést tevő ügynökkel szemben ilyen gyanú valószínűleg joggal merül fel. Ezért van szükség a kettőzött figyelemre, ha egyik területről a másikra átmegyünk.

[1] E. Fehér Pál: „Egy magatartás története”. Népszabadság, 1989. július 8.

[2] OSA Archívum, Records of Radio Free Europe, Radio Liberty Research Institute, 1949–1994, HU OSA 300-40-5 Hungarian Unit (1949–1995), Biographical Files (1951–1993), Box 183. Szekeres György, 1973–1989.

[3] ÁBTL 3.2.1. Bt-365/2.

[4] Uo.

[5] MNL OL MDP Farkas Titkárság. Komját Irén 1949. június 17-i feljegyzése Farkas elvtárs részére, KI/F/139.

[6] Szekeres-Varsa Vera: Szalamandra: egy élet a Gestapóval és az ÁVO-val szemben. Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2014. 171.

[7] Szekeres-Varsa Vera: Szekeres György, a francia ellenállás őrnagya. Múltunk, 2008. 1. sz. 178–193. (itt 191.).

[8] Szekeres-Varsa Vera: Szalamandra, i. m. 175–195. A könyv először 1985-ben jelent meg a Magvető Kiadó „Tények és tanúk” c. sorozatában, Szalamandra a tűzben címmel.